A székelység önrendelkezése: magyar nemzeti prioritás!

Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDFNyomtatásE-mail

Ünneplő vásárhelyiek, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim!

Leírt szöveggel készültem eleget tenni a megtisztelő felkérésnek, hogy ünnepi beszédet mondjak Petőfi Sándor szobránál, ám utolsó pillanatban arra kért valaki, hogy a beszéd, amelyet elmondok majd, ne legyen politikai jellegű, csak a múltról, csak 1848 történelméről szóljon. A kérés felborította szavaim előre elkészített rendjét, hiszen sokan találkozunk hasonló vélekedéssel, és szótlanul elmenni mellette nem lehet. Szabad-e ünnepelni csak a múltba nézve, egyetlen szóval sem említve a ma küzdelmeit és reményeit? Én régóta megtanultam a választ Babits Mihály Petőfi koszorúi című verséből. Ebben a kérdésben őt tekintem tanítómnak, aki a Petőfire emlékező, centenáriumi ünnepre utalva írta le: „Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak/ Szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,/mint az olcsó gyertyák.” Nos, mi nem akarjuk, hogy szavaink olcsó gyertyaként lobogjanak, s az ünnepi nap se legyen a megszokás szűk folyosója. De legyen az ünnep a jövőre távlatot nyitó reménykedés pillanata, s szavaink világítsanak mindenki számára, aki abban bízik, hogy 1848 márciusának példája reménykeltő biztatás és iránymutató minden ma élő magyarnak.

A nagy történelmi események résztvevőiben ritkán tudatosul, hogy ők most sorsfordító események részesei. Ilyen ritka pillanat volt 1848. március tizenötödike Pesten. Petőfi Sándor, amikor a Tizenkét pont első kinyomtatott példányával kirohant a Landerer nyomdája előtt várakozó tömeg elé, akkor azt kiáltotta:

„Március tizenötödike délelőtt féltizenkettőre nagy időszak a magyarok történetében. Íme itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsőség mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot magunk vívtuk ki.”

És igaza volt Petőfinek. Pedig tudjuk, hogy jöttek sötét korok is. A Bach korszakban, de jóval később, a huszadik században, a kommunista hatalom éveiben is működött a cenzúra, a történelem mégis a magyar sajtószabadság kezdetének március tizenötödikét tekinti.

Ez a gondolat fordult meg a fejemben, amikor március 12.-én, a II. Székelyföldi Önkormányzati Nagygyűlésen a képviselők szavaztak. Lehetséges, hogy ettől a perctől fogja majd számítani a történelmi emlékezet, hogy Székelyföldön újra hivatalos nyelv lett a magyar? A hivatásos kételkedők arra hivatkoznak, hogy nincsen erre még törvény, meg aztán az háromszáz önkormányzati képviselő nem elég a legitimitáshoz, és vannak ellentétek, még a szervezők között is. A forradalmi március emléke üzeni a kételkedőknek is: akkor, azon a márciusi napon, a Landerer nyomdája előtt sem törvény született, hanem cselekvő, forradalmi gondolat, és mögötte nem is a hatalom állt, hanem néhány lelkes fiatal, és a köréjük spontán gyülekező sokaság. De közösségi akaratot fejeztek ki, közösségi akaratnak szereztek érvényt. Köztük is voltak kételkedők, voltak kishitűek és a márciusi ifjak között is voltak viták. Épp március 15.-én reggel, úgy tűnt, hogy éppen azok nem érkeznek meg az egy nappal korábban megbeszélt találkozóra, akik a leghangosabbak voltak előző este. Bulyovszki Gyula, Jókaival együtt azon a véleményen volt, hogy mintsem nevetségessé váljanak, inkább ne csináljanak semmit. Nem sokkal a márciusi események után Petőfi és Jókai úgy összevesznek, hogy soha többet nem is beszélnek egymással, és ennek a baráti megbékélésben fel nem oldott haragnak a terhét, élete végéig hordozza Jókai. De mit számít mindez, ahhoz képest, hogy ott és akkor, március tizenötödikén, délben féltizenkettőkor, Landerer nyomdája előtt kezdetét vette a magyar sajtószabadság!

Olyan kételkedők is vannak, akik attól félnek, hogy a magyar nyelvre vonatkozó határozatunk visszalépést fog jelenteni az autonómiaköveteléshez képest. Akik így vélekednek, azok nem veszik figyelembe, hogy éppen Székelyföld autonómia statútuma mondja ki: Székelyföldön a magyar nyelv egyenrangú az állam hivatalos nyelvével, azaz éppen az autonómia megvalósítása felé teszünk egy lépést ezzel a kezdeményezéssel. Székelyföld őshonos, székely-magyar közösségének joga van ahhoz, hogy sajátos történelmi, területi helyzetének megfelelő, autonóm közigazgatási szervekkel, regionális parlamenttel és kormánnyal rendelkezzen, joga van ahhoz, hogy anyanyelve hivatalos nyelv legyen ebben a régióban, joga van ahhoz, hogy saját zászlaja, címere, és himnusza legyen. És mindezek együtt alkotják az autonómiát.

Szembe kell néznünk azzal a téves és káros vélekedéssel is, amely szerint a jelenlegi nyelvi jogok elégségesek, és előbb azokkal kellene élni, és nem kell követelni kollektív jogaink intézményi garanciáit. Ez a jellegzetesen kisebbségi gondolkodás, amely beéri azzal, amit megengednek nekünk, és természetesnek tartja, hogy anyanyelvünk, jogállása szerint, másodrendű, alárendelt állampolgárok nyelve legyen. Azok nyelve tehát, akiknek a hatalom megengedi, hogy megszólaljanak. Bizonyos megszorításokkal, feltételekkel persze. Ezeknek a téveszméknek a leküzdéséért az autonómiaküzdelmet elsősorban a saját közösségünkön belül kell megvívnunk.

De meg kell győznünk azokat is, akik azt mondják, ők mindenképpen magyarul beszélnek, s megünneplik március tizenötödikét, függetlenül attól, hogy előbbinek, vagy utóbbinak van-e törvényesen szavatolt, hivatalos jellege, és ezért az Önkormányzati Nagygyűlés határozatait fölöslegesnek tartják. Az elnyomás viszonyai közt akár el is fogadható, és rokonszenves magatartás ez. Az elnyomó hatalomnak nem engedelmeskedő, s a hatalom által felkínált előnyöket elutasító magatartást Petőfi is megénekelte a Farkasok dalában: Fázunk és éhezünk,/ S átlőve oldalunk/ részünk minden nyomor/ De szabadok vagyunk.

Mi azonban úgy gondoljuk, hogy húsz évvel a rendszerváltás után, nem a törvényen kívüliek szabadságát, nem a farkasok szabadságát kell megteremtenünk, hanem az ember szabadságát, amelynek legfontosabb ismérve, hogy a magunk törvényei szerint élünk, intézményi és törvényi garanciákat teremtünk egyéni és kollektív jogainknak, s a közösség, amely tartozunk, és amely Erdély szellemi és tárgyi kultúráját létrehozta, saját kultúrája és hagyományai szerint él a szülőföldjén.

Milyen esély van erre ma, amikor arról beszélnek vezető politikusok, hogy Székelyföld autonómiájának törvény általi szavatolása helyett egy rosszul, vagy még rosszabbul kialakított fejlesztési régióba fognak besorolni bennünket. Magyar politikusok szerint Székelyföld fejlesztési régió három megyéből állna, mivel nem akarnak a megye határokhoz hozzányúlni. Erre a nagyvonalú engedékenységre nekik senki a közösség részéről meghatalmazást nem adott. Gyorsan jött is a többségi politikusok reakciója, s csatolnák is egyfelé Kovászna és Hargita megyét, másfelé Marosszéket.

Ki kell világosan mondanunk, Székelyföld nyolc székely székből áll, ezek egyike Marosszék Marosvásárhely központtal, és elidegeníthetetlen része Székelyföldnek. Nem szabad elfelednünk, hogy Orbán Balázs szerint Székelyföld keleti székei elsősorban az országot védték a külső a támadások ellen, s „gyakran tarták fel a hódítóknak hazánk felé nyúló karját” míg Marosszék a hatalmi túlkapásoktól védte a székelység ős szabadságát”. Előbbiek a nemzet életének, utóbbi a székelyek ősalkotmányának volt oltalmazója, állítja Orbán Balázs. Azaz Marosszéket nemcsak azonos nemzeti önazonosságú, azonos hagyományokat őrző népessége köti Székelyföldhöz, de történelme, s a hajdani küldetésének emléke is, amelyre joggal lehetnek büszkék a mai maros-székiek, s kinyilváníthatják, hogy még fejlesztési régióhoz sem akarnak máshoz csatlakozni, mint az önálló, és autonóm Székelyföldhöz. Meg kell küzdenünk azokkal is, akik bár velünk egy nyelvet beszélnek, mégis mást akarnak, percre sem feledve, hogy 1848-ban is voltak, akik a sárga-fekete lobogó alá álltak, amikor a márciusi ifjak, a nemzet legjobbjai a nemzeti színű zászlót emelték a magasba.

1848 márciusának üzenete, szabadon élni csak úgy lehet, ha biztos nemzeti célok fogják egybe a közösséget, mert egységesek csakis egységes, a nemzet érdekére tekintő jövőkép mellett lehetünk. A székelység önrendelkezése ma magyar nemzeti prioritás!

Az egész nemzetnek össze kell fognia ezért, és együtt kell megértetnünk a román közvéleménnyel, de az egész világgal, hogy a szabad, autonóm Székelyföld a térség stabilitásának, a fejlődésnek, a demokrácia értékeit tiszteletben tartó együttműködésnek a záloga lehet. Olyan cél, amelyért küzdeni érdemes, és amely a mai fiatal nemzedéket a történelmi küldetés tudatával töltheti el, és egyetlen közös cselekvésbe foghatja össze nagyvilágban szétszóródott székelyeket.


Izsák Balázs

Marosvásárhely, 2010. március 15.



____________________________________________________________________


Elhangzott Marosvásárhelyen, a Petőfi Sándor szobránál 2010. március 15.-én tartott ünnepi megemlékezésen.

SZÉKELY NEMZETI TANÁCS - CONSILIUL NAŢIONAL SECUIESC
SZEKLER NATIONAL COUNCIL

520009 Sepsiszentgyörgy / Sfântu Gheorghe, Konsza Samu utca 21
Tel.: +40 267 318.180, e-mail: office@sznt.ro
2006 - 2010 © Minden jog fenntartva! All rights reserved! Toate drepturile rezervate!

Webhosting:
serverhr.ro